Mielőtt a Ferencváros játékosa lettél, több klubban is megfordultál már.  Hogy kerültél képbe a Fradinál, illetve Németh Andrásnál?

Amikor Kiskunhalason játszottam, András már akkor megkeresett. Ez még 1998-ban történt, de akkor őszintén szólva nem voltam még eléggé bátor, és tartottam a Fraditól, Pesttől, és Kökény Beáéktól is egy kicsit. Magyarán, akkor még nem mertem ebbe belevágni, és Debrecenbe igazoltam. Szerencsére a DVSC-ben ismét sikerült olyan teljesítményt nyújtanom, hogy András ismét felfigyelt rám, és akkor, másodjára már tudtam, hogy nem lehet nemet mondani.

Beigazolódtak a félelmeid?

Teljesen alaptalannak bizonyultak a félelmeim. Kívülről nézve azt hittem, hogy ez a Fradi egy nagyképű brigád, nem lehet ide beilleszkedni, aki vidékről jön, azt kinézik maguk közül. Szóval ilyen tévhiteim voltak, d ezek már az első edzéstől kezdve abszolút megdőltek, mert rögtön nagyon kedvesen és normálisan segítettek a lányok. Különösen Kökétől féltem nagyon, hogy mekkora arca van ennek a lánynak és hasonlóak, de ebből végül az lett, hogy a mi napig nagyon jóban vagyunk, sőt, a két kisgyerekére is sokszor mi vigyázunk. Utólag nem is értem igazán, hogy mitől rettegtem.

Lehet mondani, hogy jól időzítettél, hiszen abban az évben rögtön bajnokcsapat tagja lettél. Számodra akkor mit jelentett a Fradi mezben szerzett bajnoki cím?

Valóban fantasztikus érzés volt, hogy már az első évben bajnok tudtam lenni a Ferencvárossal. Akkor ugye még Lőwy Dóra is itt játszott, vagyis kisebb – nagyobb játéklehetőségeket kaptam, illetve „felesben” játszottunk. Amikor pályán voltam, rendkívül örültem neki, és meg akartam hálálni András bizalmát.

Abba az ezredforduló környéki „legendás” Fradiba milyen volt bekerülni?

Csodálatos volt azokkal a játékosokkal együtt játszani, gondolok itt elsősorban Kökére vagy Pádár Ildire. Azt ugyan sajnálom, hogy Szarka Évivel vagy Tóth Beával nem tudtam már egy csapatban játszani, mivel amikor én ideigazoltam, ők épp akkor hagyták abba az aktív játékot. De Kőkével, vagy Párduccal egy csapatban lenni óriási élmény volt, nagyon sokat lehetett tőlük tanulni, és többek között azt a nagyon fontos dolgot tudtam megtanulni tőlük, hogy mi az a fradizmus, mit jelent Fradisának lenni. Bízom benne, hogy a következő gárdában is lesz olyan, aki az újaknak és a jövő nemzedékének ezt át tudja majd adni.

Kikre gondolsz első sorban a mostani csapatból, akik erre a feladatra alkalmasak lehetnek?

Ezt most nehéz egyelőre megmondani, úgy vélem, hogy amíg Tóth Timi vagy én itt voltunk, addig talán tőlünk lehetett valamit ebből az érzésből átvenni. Most azonban más a helyzet, mert azok közül, akik itt maradnak, egyedül tán Uhrakova az, aki hosszabb ideje itt van a Fradiban. Nehéz kérdés, de bízom abban, hogy Szucsánszki Zita vagy Szamoránszky Piros idővel fel tudják majd ezt magukra vállalni.

„Németh András ápolta a lelkemet”

Németh Andrással hogyan alakult a kapcsolatod? Sokan mondták már, hogy jóval keményebb volt pár évvel ezelőtt, mint amilyen manapság. Ezt te, hogy látod, valóban így van?

Az biztos, hogy András sokkal engedékenyebb lett, de ez első sorban csak annak köszönhető, hogy egyre kevesebben lettünk bevethető, harcra képes játékosok. Muszáj volt neki velünk szemben valamilyen kompromisszumot kötni, és engedi esetleg bizonyos dolgokban, például az edzőmunkában. De úgy gondolom, ezzel mi soha nem éltünk vissza. Amikor idejöttem, még sokkal keményebb volt, illetve keményebb tudott lenni, mert egy-két hiba után az embert rögtön lekapta a pályáról. Az én kapcsolatom Andrással végig jó volt, rám már az első tárgyalások alatt is nagyon szimpatikus benyomást tett. Akkor még elsősorban, mint embert, hiszen az edző munkásságáról nem tudta még sokat.  Azóta viszont azt is elmondhatom róla, hogy szerintem Magyarországon ő a legjobb szakember.

Köztudottan elég szoros, jó kapcsolat van köztetek. Mikorra tehető, hogy a kettőtök közti szakmai kapcsolat a pályán kívül is egyre szorosabb lett?

Szerintem egy értelműen akkor tájt vált igazán szorossá a kapcsolatunk, amikor csapatkapitány lettem 2003-ban. Amikor 2000-ben nem vittek ki az olimpiára, és itthon maradtam, akkor András is azok közé tartozott, aki ápolta a lelkemet, és akkor láttam és éreztem rajta, hogy együtt érez velem, és nagyon jólesett, és sokat segített akkor.

Németh Andrásnál mit jelent az, hogy valaki csapatkapitány? Ezzel milyen plusz felelősség és feladatok hárultak rád?

Elsősorban azt várta el András tőlem, illetve a mindenkori csapatkapitánytól itt a Fradinál, hogy tartsuk össze a csapatot a pályán és azon kívül is. Nagyon sok kérdésben kikérte a véleményemet, és nem csak kikérte és meghallgatta, hanem sokszor meg is fogadta azt. Mindvégig úgy éreztem, hogy teljes mértékben partnerként kezelt engem.

Tóth Timi beszélt arról, hogy a Hyponál ti sokat tudtok majd segíteni Németh Andrásnak abban, hogy a csapattársaitok is „felvegyék” az általa megkövetelt tempót és fegyelmet a felkészülés során. Ez esetleg azt is jelenheti majd, hogy a Hypóban is te leszel a csapatkapitány?

Nem, az egészen más szituáció lesz. Valamifajta teljesítménynek egy adott csapaton belül kell már az ember háta mögött lennie ahhoz, hogy csapatkapitány lehessen, és az a kohéziós erő sem lenne meg, ha én lennék az, ami az együtt töltött időből származhatna. Nem is török olyan babérokra, hogy Bécsben is „cséká” lehessek, a Hyponak megvan a saját kapitánya. Ráadásul valamilyen szinten úgy érzem, hogy én mindig is a Fradi csapatkapitánya maradok, és ebbe nem fér bele az, hogy máshol is én legyek az. Úgy gondolom, hogy nekem ez volt a csúcs, számomra a Fradiban betöltött szerep akkora rang volt, hogy nem vágyom már igazán másra.

Tóth Timi öt évvel fiatalabb nálad, mégis igen mély barátság alakult ki köztetek. Ez szerinted miből fakadt, illetve mikortól letettek ennyire jóban?

Pontosan nem is emlékszem és nem is tudnám mihez kötni, hogy mi mikor lettünk ilyen jóban. Talán a zsák megtalálta a foltját azzal, hogy mi egymásra akadtunk. Sopi egy évvel később jött a felnőttcsapathoz, mint ahogy én itt játszottam, mert egy évig még Vácott volt kölcsönben. Amikor visszajött Vácról, azt hiszem, automatikusan egymásra hangolódtunk. Akkor még Lőwy Dóri volt az első számú játékos a bal szélen, és Farkas Ági, illetve Deli Rita balátlövőként voltak kezdőjátékosok. Így mi Sopival játszhattunk egymás mellett, és ebből indult ki a mi jó kapcsolatunk. Szerencsére a mai napig nagyon jól passzolunk egymáshoz, és kevés embert tudnék mondani, aki az én „rigolyáimat” annyira elviselné, mint ahogy ő.

A Hypo megkereséséről és ajánlatáról sokat beszélgetettek egymás között?

Mindkettőnknek egy plusz motivációs tényező volt ebben, az, hogy nem egyedül megyünk, hanem egy másik magyar társsal. Az pedig csak hab a tortán, hogy mi ketten együtt. Neki is és nekem is voltak akár tavaly, akár tavaly előtt külföldi megkereséseink, de talán őt is és engem is visszatartott az, hogy egyedül kellett volna menni. Most vált a helyzet igazán olyanná, hogy elgondolkodtunk egy lehetőségen. Korábban szerintem egyikünk fejében sem fordult meg, hogy bármikor is el kéne hagynunk a Fradit.

Te arra is készültél már, hogy innen vonulsz vissza…

Igen, én abszolút így gondolkodtam, és erről már korábban is nagyon sok helyen beszéltem. Úgy készültem, hogy én innen megyek „nyugdíjba”, és nem is terveztem tovább a játékot a jövő évi olimpiánál. Úgy gondoltam, hogyha van egy sikeres olimpiai szereplés – és nem is feltétlenül velem-, akkor én utána elmentem volna szülni. Sajnos az élet nem így hozta, mert felém akkora most a Ferencváros tartózása – kereken 10 millió forint-, hogy nem tehetem meg azt, hogy csak egy évig kézilabdázom tovább. A Hypo is azt szerette volna, hogy két évre írjak alá. Igaz, bennem azért megfordult, hogy mégis csak egy évet vállaljak, de ők ragaszkodtak a kettőhöz.

A 22 ima

Az évek során teljesen kicserélődött a csapat. Az újakkal, az egyre fiatalabb csapattársakkal milyen volt a kapcsolatod?

Én azt hiszem, mindenkivel megtaláltam a közös hangot, és tudtam nekik segíteni a pályán vagy az élet más területein is. A Szamoránszky ikrek tőlünk nem messze laknak, és így együtt jártunk edzésre, én vittem és hoztam őket autóval. Anikóval a főiskolán ráadásul épp most volt az utolsó közös vizsgánk az idén. Zitával is jó kapcsolatom alakult ki, akinek különösen tavaly kellett megbirkóznia azzal a teherrel, hogy ő lett a csapat írányitója. Az első időkben ezért sokszor jött ki a balszélre hozzám, hogy hogyan menjünk tovább, mit játszunk, talán nem haragszik utólag sem azokért, amiket elkövettünk a pályán ebben a két közös évben. De akár Zácsik Szanit is említhetném, akit még kémiából is korrepetáltam, bár azt azóta sem tudtam meg, hogy milyen eredménnyel, de bízom benne, hogy tudtam neki is segíteni, és nem „húzták meg” azon a vizsgán.

Előző nyáron is óriási sikert ért el a csapat az EHF kupa megnyerésével, és akkor is sok változás történt a keretben. Te hogyan készültél erre a szezonra?

Nyáron azon gondolkodtam, hogy a csudába, már megint kevesebben lettünk. Úgy gondoltam viszont, hogy ez is minket fog erősíteni. Egyébként sem értettem, és az óta sem értem Kamper Olíviát, vagy Laluska Esztit, akik a jövő meghatározó játékosai lehettek volna, hogy miért mentek el tőlünk. Szerintem egy játékosnak kell kompromisszumokat kötnie, és nem feltétlenül mindig a pénz kell, hogy az első legyen valakinek, különösen nem 20 – 22 éves korában. Nekik talán ki kellett volna járniuk a ranglétrát, ki kellett volna várniuk a sorukat, mert jelenleg egy magyar bajnok együttestől igazoltak a Vasashoz vagy a Dunaferrhez, akik tényleg nálunk rosszabbul szerepeltek. Ha nem is mondják ki azt, hogy megbánták ezt a döntést, szerintem sok év múlva, amikor visszatekintenek, talán sajnálni fogják, hogy nem lehettek bajnokok a Fradival. Egyébként pedig, amikor mi elkezdtük az alapozást, bevillant, hogy ez lesz az utolsó előtti felkészülésem, mert ugye akkor még úgy terveztem, hogy jövőre visszavonulok.  Nem foglalkoztunk viszont azzal, hogy a csapat mennyire nehéz helyzetbe került az eligazolásokkal, és hogy nem tudunk annyi új játékost hozni, hanem azt gondoltuk, lesz, ami lesz, szeretnénk érmet szerezni, minél fényesebb annál jobb. 

Mikor gondoltál először komolyabban arra, hogy meglehet a bajnoki cím?

Egész konkrétan talán a bajnoki döntő lefújásának pillanatában éreztem azt, hogy újra magyar bajnok lehetek. De komolyra fordítva a szót, amikor az alapszakaszt sikerült megnyernünk- és mondhatom azt, hogy abban is volt némi szerencse, hogy sikerült első helyen végeznünk- akkor elgondolkoztam, hogy a nemjóját, de jó lenne bajnoknak lenni. De persze tisztában voltam azzal, hogy az az  egy pont előny, ami a Győrrel szemben megvolt nekünk, nagyon kevés, ám bíztam abban, hogy a csapatnak lesz annyi ereje, hogy ezt az előnyt mégis csak megtartsa. A Cornexi vereség után-, ami a csapatnak tényleg nagy pofon volt- arra gondoltam, hogy a bronzérmet azért csak meg kéne legalább szerezni. Aztán később, ahogy jöttek a sikerek, megjött az étvágy is, és a bajnoki döntő előtt már úgy készültem, hogy meg kell szereznünk az aranyat.

Már több mint három hete volt a nagy meccs. Hogy emlékszel vissza a „döntőre” és az azt követő hatalmas ünneplésre?

A meccsről kifejezetten az utolsó 15 másodperc maradt meg bennem. Akkor a Győr ugye belőtte a hetest, de egy gól előnyünk ugye még így is volt. Én persze nagy „okosan” mondtam, hogy csak adják nekem a labdát, majd én megoldom. Ezek után Pasi már úgy ívelte ki előre a labdát a fejem fölött, hogy nem értettem, hova rohanunk ennyire, és aztán el is kezdtünk futni a Győr kapuja felé, mintha nekünk gólt kellene lőni. És én, mint az egyik legrutinosabb, legtapasztaltabb játékos a csapatban, annak rendje és módja szerint el is kértem a labdát, hogy majd ugye én. Aztán persze „meg is oldottam”, hiszen eladtam a labdát, és onnantól elmondtam vagy 22 imát, amíg Djokic a kapuhoz ért, hogy hagyja ki. Fönt megis hallgatta ezt valaki, mert a kapufáról kifelé pattant a labda. Tényleg nem is tudom, hogy hogyan dolgoztam volna fel, hogyha az én eladott labdám miatt nem leszünk bajnokok, és emiatt nem lehetek utoljára magyar bajnok a Fradival… Mindezek után természetesen óriási örömmel vetettem bele magam az ünneplésbe, és el is sírtam magam.

Folyamatosan bánom, hogy elmegyek

Azokban a pillanatokban nem bántad meg, hogy elmész?

Én tulajdonképpen az utolsó fél évben folyamatosan bánom, hogy elmegyek. Újra csak azt tudom ezzel kapcsolatban mondani, hogy rajtam kívül álló okok miatt igazolok el. Amint mondtam, a tartozás fennáll, és ha maradok, senki sem garantálta volna, hogy nem nő tovább. Most is csak bízni tudok abban, hogy ezt a pénzt egy – két éven belül viszontlátom, mert pereskedni semmiféleképp nem szeretnék, hiszen sokat köszönhetek a Ferencvárosnak. Igazán csak mostanra jutottam el arra a pontra, hogy fölösleges sápítoznom, hogy elmegyek, nekem innentől előre kell tekintenem.

Németh András azt mondta, hogy ő egy kis unalomra vágyik, és első sorban emiatt igazolt el a Hypohoz. Téged mi vonzott igazán a bécsi ajánlatban?

Talán ez most kicsit csúnyán hangzik, de ez nagyon fontos tényező volt, hogy kint minden hónap 10.-én biztosan megkapom a pénzem. Nem kapok a Hyponál többet, sőt némileg kevesebbet keresek majd, de azt a pénzt mindig meg fogom kapni. Mind emellett persze az is bennem van, hogy nagyon jó lenne még egyszer BL- döntőt játszani, és esetleg megis nyerni a kupát.

Hogy készülsz a kinti életre?

Az albérletet, amit a klub biztosít számomra, már kinéztem magamnak, ezen kívül egy autót kapok majd használatra. A férjemmel sajnos kevesebbet tudunk majd együtt lenni, ő ugyanis nem tudja itt hagyni teljesen a vállalkozást. Ingázni fog, és heti 3 4 napot tölt kint velem Bécsben, és 3 4 napot itt, Pesten. A Harsányi János főiskolán pedig, ahol közgazdásznak tanulok, még egy évem van az államvizsgáig. Szerencsére Kiss István, a kéziszövetség elnöke és egyben a főiskola igazgatója is, és ő már előre biztosított arról, hogy minden lehetőséget megkapok, hogy rendben fel tudjak készülni és levizsgázni.

Melyik időszakra tekintesz vissza a legszívesebben a Fradiban töltött évekből?

Nem tennék kifejezetten különbséget a szezonok között. Nagyon szívesen nézek vissza erre az időre, minden pillanatára szívesen emlékszem. Épp talán egy barátomnak mondtam a napokban, hogy aki nem veszi fel magára a Fradi mezét, az soha nem is fogja megtudni, hogy mit jelent Fradistának lenni, és a Ferencvárosban játszani. Azt kívánom azoknak, akik most igazolnak ide, hogy tudják meg, milyen ez az érzés.

Játékosként sajnos már nem fogunk téged a Fradiban látni, de edzőként vagy esetleg más beosztásban szívesen dolgoznál a Népligetben?

Az utóbbi időben a Fradinál már foglalkoztam néhány kislánnyal. Páran megkerestek ugyanis, hogy tartsak nekik edzéseket, én pedig örömmel vállaltam ezt. Az elején voltak is hatan – nyolcan, de aztán valamiért sajnos lemorzsolódtak a többiek és ketten maradtak. Őrajtuk viszont jó érzés volt látni, hogy valóban fejlődtek. Ugyanakkor nem érzek magamban igazán erőt ahhoz, hogy valamilyen szinten az utánpótlásnál dolgozzam.  Nagyon szeretem a gyerekeket, de ehhez nem lenne elég türelmem, persze mint minden, ez is a gyakorlatban dől el, és lehet, hogy ha csinálnám, jól menne és élvezném. Igazán egy felnőttcsapat másodedzőjeként tudnám magam elképzelni. Meglátjuk, mit hoz az élet, ha később valamilyen posztot felajánlanának nekem a Fradinál, én nagyon szívesen jönnék ide vissza, de sajnos ennek egyelőre nem nagyon látom a realitását.